Absztraktok

Kiemelt előadók

 

Entz Géza

Város és műemlék-ügy. Magyar példák

 

A műemlék-ügy két ága: műemlékvédelem és -gondozás (Denkmalschutz/Denkmalpflege). A védelem és gondozás igénye az egyedi emlékekről a településekre és környezetükre az ipari forradalom ellenhatásaként terjedt ki és vált idővel a városi építési szabályzatok részévé is. Magyarországon 1937-től írta elő törvény a városrendezésről szóló helyi szabályzat kötelezettséget és Székesfehérvár volt az egyik első város, amely ezt 1939-re el is készítette. Ez a város megelőző évtizedben kibontakozott és a műemléki értékeket integráló, átfogó városfejlesztési folyamat részeként vált lehetővé. Az első példa ennek a városi identitással összefüggő műemléki szempontú elemzésével foglalkozik. A továbbiakban az előadás a budai Vár második világháború utáni helyreállításával megindult városléptékű hazai műemlékvédelem intézményes és módszertani kibontakozását vázolja fel néhány példán keresztül, felvetve a folytathatóság kérdését.

 

Moravánszky Ákos

A város dimenziói

 

A városi tér nem ragadható meg pusztán a geometria dimenzióival. Az építészetelméletben a tér fogalma az optikai észlelés tudományos vizsgálatának következményeként jelent meg a tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben, akkor, amikor az európai nagyvárosok magját körülfogó falak lerombolása végtelen perspektívákat nyitott a városi flaneur előtt. Később a tér kategóriája új dimenziókkal bővült. Henri Lefebvre francia filozófus triásza, az észlelt, elgondolt és megélt tér hármassága ennek a fejlődésnek a következménye. A várostervek, perspektívák és fényképek nem képesek a megélt teret ábrázolni. A tudatunkban kialakuló képben ismereteink, élményeink, az atmoszférikus elemek is szerepet játszanak, s ezt leginkább a művészet és az irodalom tudja leképezni. A városi élmény zenei minőségétre utal Robert Musil megjegyzése Bécsről, mint olyan városról, amelynek „nagy, ritmikus lüktetése” sok ritmus interferenciájának eredménye. A tér „zenei” felfogása segíthet abban, hogy a bécsi Ringstrassét ne csak „egy korszak képeként” vagy „megkövült világtörténelemként” értelmezzük. A városi élet ritmusa összefonódik a városlakó életritmusával, aki már nem a „városképek” passzív szemlélője, hanem a tér-idő szövet aktív formálója.

 

Wettstein Domonkos

Tájsebek ‒ Pilinszky János evangéliumi esztétikája a városépítészet perspektívájában

 

A huszadik század traumái az európai városok szövetében is maradandó sérüléseket okoztak. A történeti városok tájképében feltáruló sebek kezelése a városépítészeti gondolkodás számára ma is kihívást jelent. A települési tér alakítói eltérő pozíciókból különböző koncepciókban és narratívákban kísérlik meg a térbeli és időbeli kontinuitás helyreállítását. Ezek a kísérletek gyakran csak a sebek elfedését, látszólagos helyreállítását eredményezik, miközben a hely atmoszférájában a torzulások, a szakadások és a törések továbbra is érzékelhetőek maradnak. De el kell-e rejteni történelmi sebeinket vagy épp a felvállalásuk és értelmezésük által válhat teljessé a város térbeli és időbeli folytonossága? A sérüléseink megértéséhez érdemes lehet az irodalmi térben hasonló kérdésekkel megküzdő Pilinszky János esztétikáját az építészet perspektívájából megvizsgálnunk. Pilinszky a traumatikus múlt feldolgozásához vezető utat a klasszikus és modern kánonok feltörésén keresztül, a szolidaritás formalizálatlan esztétikájában kereste. Vázlatos koncepcióját nem dolgozta ki részletesen, ugyanakkor lírája térbeliségével az irodalmon túlmutató értelmezésre ad lehetőséget. Az előadásban Pilinszky esztétikáját a történeti városi térben narratívát kereső kortárs építészet kérdésein keresztül elemzem. Budapest és más európai városok huszadik századi sérüléseinek rehabilitációit vizsgálva kutatom az építészet és az irodalom közti párbeszéd lehetőségeit.

 

Előadók

 

Alföldi György

Város és Város

 

A városépítészet társadalmi műfaj, nem esztétikai, az irodalommal és a képzőművészettel ellentétben nem ábrázoló, nem leíró természetű! Kívülről nézve lehet stiláris kérdésekről, jó és rossz alkotásokról beszélni. A történelem során összetett eszközrendszerrel reagált a társadalmi szükségletekre és az adott kor társadalmi hatalmi reprezentációs igényeinek kielégítésére, egyszerre megjelenítve, és egymásra hivatkozva. Persze a valós társadalmi igényeket is az adott kor viszonyai fogalmazták meg. A 20. század utolsó évtizedében azt hittük, hogy a hatalmi dominanciákat felülírják a közösségi döntések.

Meglepődve érzékeljük mégis, hogy a 21.században Magyarországon ismét jól tapintható az építészeti és városépítészeti munkákban a társadalmi hatalmi dominancia reprezentációs igényének felerősödése, a városolvasat befolyásolása iránti konkrét igyekezete. Döntéshozók és alkotók közös érték és érdekkörben egymásra reagálnak, feledve napjaink közösségének igényeit, gondolatait kisajátítva emlékezetüket is. Az építészek ez esetben pusztán megbízójuk és saját gondolataikat vetítik ki anélkül, hogy kapcsolódnának a város életébe. Így nem jönnek létre kulturális kapcsolódások, nem adódnak hozzá értékek az elődök munkájához, az alkotások csak magukról beszélnek, legfeljebb megbízóik vélt értékeinek megjelenítéséről. Az esszé amellett érvel, hogy az emberek szempontjából kell tekintenünk városainkra, saját ügyünkként, hogy azok átalakulása közüggyé váljon. A jelen városi változásokról szóló viták is ezekről az eltérő nézőpontokról szólnak, a nyomukban megjelenő alkotások idegen elemmé válnak, idegen város épül be városunkba, mint China Mieville “könyvében két város él egymáson, egyidőben, egymást nem látva, csak érzékelve, egymásba fonódó narratívákkal megjelenített képekben. Kelet-Európai helyzet és kép, pontosan tudjuk, érezzük ezt a kettősséget.

 

Ábrahám Barna

A magyar nemzetállam városai idegen szemmel – a 19. századi szlovák és román elitek nézőpontjai

 

A hosszú 19. század a magyarországi társadalom drámai változásainak időszaka, s ezen belül a nem magyar gazdasági, egyházi, kulturális elitek pozícióvesztésének a folyamata. A hazai németek, szlovákok, szerbek, románok a Kiegyezésig izmos városi népességet mondhatnak magukénak, majd ezek a dualizmus folyamán részben kiszorulnak, ruralizálódnak, részben asszimilálódnak, s ennek következtében a Város, annak életrendje, nyelve, kultúrája és persze az ott székelő hatalmi és erőszakszervek egyre negatívabb színben jelenik meg a konzervatív sajtóban, brosúrákban és a szépirodalomban, majd a század végén fellépő szlovák polgári demokratikus (csehszlovák orientációjú) irányzat éppen a nyugatos, urbánusabb értékek nevében száll hadba az „öregek” ellen. A magyarországi németségnél nemzeti mozgalomról nem beszélhetünk, esetükben a túlélő urbanitás (Pozsony, a Szepesség, a Nyugat-Dunántúl), értékrend vehető nagyító alá, illetve az erdélyi szászok polgárosult társadalma igényelne külön megközelítést. A zsidóság esetében (melyet persze nemzetnek nem tekinthetünk) a frissen elsajátított – sőt alakított – nagyvárosi életforma mellett számos régióban (Északkelet-Felföld, Erdély) mozdulatlan elzárkózó falusi közösségeket találunk. A román elit sajátos kettősségeként eredményesen működnek városi oktatási intézmények, társadalmi egyesületek, társasági alkalmak, viszont a nemzeti önkép és kultúra paraszti alapúra szűkül.

Előadásomban ezeket a folyamatot érzékeltetném, eddigi kutatásaimnak megfelelően a korabeli szlovák és román diskurzusra összpontosítva, mindazonáltal párhuzamba állítva a többi etnikummal.

 

Balga Nóra

Olasz városok metaforikus képe a XX. századi magyar irodalomban

 

A Nyugat folyóirat írógenerációjának életművére tagadhatatlanul rásütötte a bélyegét a – Babits Mihály szavaival élve – italománia.

A folyóiratban megjelent műalkotások jelentős száma játszódik olaszországi helyszínen, kiaknázva a térpoétika, illetve a terek másodlagos, metaforikus jelentései adta lehetőségeket.

A vizsgált műalkotásokból kiindulva kimondható, hogy a hangsúly a megkonstruált térre és az ebből fakadó értelmezési lehetőségekre, mintsem magára a cselekményre tolódik. Ezáltal pedig a modern magyar irodalomban létrejön a korabeli Olaszország térrendszerének metaforikus hálózata.

Kutatásom jelenlegi szeletében magyar íróknak a XX. század első felében megjelent velencei kis- és nagyepikai műveivel foglalkozom. A vizsgált korpuszt elsősorban a Nyugat folyóirat hasábjain megjelent velencei helyszíneken játszódó prózai művek, illetve a nyugatos írógeneráció egyéb velencei témájú epikai művei teszik ki.

Elsődleges célom a XX. századi magyar irodalomban megjelenő olaszországi helyszínek vizsgálatán keresztül választ keresni arra a kérdésre, hogy vajon beszélhetünk-e a terek kapcsán önálló metaforarendszer létezéséről, avagy a tér által generált másodlagos jelentés mindig újrakonsturálódik az adott kontextusban.

 

Bognár László

Tér és narratíva összefonódása Kieślowski szocialista lakótelepén

 

A lakótelep épített és berendezett környezete dramaturgiai szerepet játszik Kieślowski tévésorozata, a Tízparancsolat történeteiben. A konfliktusok elszigetelt egyének között ébrednek, mindennapi életük cselekvésszituációiban, egzisztenciájukat mégis felforgatják. Utóbbi különbözteti meg Kieslowski vállalkozását az átlagos tévésorozatétól. A karakterek úgy lépnek konfliktusba, hogy kapcsolati hálójuk már szakadt, sérült. A korlátozott mozgástér megfelel szociális deficitjeiknek, sőt újratermeli azt. A lakótelep nem támogatja helyi közösség létrejöttét, száműzi magából a múltat, zárványként különíti el a természetet, az ünnepet. A közösség hiánya elsorvasztja az erkölcsi mércéket. A tér egymásra zárja és egyneműsíti az ott lakókat, döntéseik meghitt pillanatait kiteszi mások tekintetének. Ez a tekintet nem teremt szolidaritást, nem nyit távlatot. A szűkösség többértelmű repedésein nyílik hozzáférés a parancsolatokhoz, érvényük nem magától értetődő. A filmstilisztikai eszközök a lakótelepi tér derivátumai: a színszűrés, a plánozás, az anyagszerűség és a geometrikusság feszültségei, az térelemek átlátszóságának minőségei, a vetítőfelületek áteresztőképessége.

 

Dobák Judit

Mintatelep ‒ Városantropológiai felvetések

 

A Diósgyőr-vasgyári kolónia az 1868-ban alapított diósgyőri kohászat lakótelepe volt, ma már Miskolc egyik leromlott, szegregálódott városrésze.

A kohászati iparhoz szorosan kötődő munkáslakások három évtized alatt épültek fel, 9000 főnek adva otthont. A betelepülők hamar létrehozták helyi közösségeiket, és a jellegzetes vöröstéglás lakóházak identitásuk szervez részévé váltak.

A kolónia vidéki lakótelepként sok szempontból különbözött a kor munkástelepeitől. Hasonlóságok is felfedezhetők, de a térszervezés módja, a házak életmódhoz alakítása, a házak kialakításának igényessége sokáig minőségi különbséget jelentett a budapesti bérkaszárnyák világához képest. Az állami tulajdonú gyár, a rendelkezésre álló területen a helyben tartani kívánt munkaerő számára egy mintalakótelepet hívott életre, amely egészen az 1960-as évekig virágzóan működött, helyi társadalmat és értéket hívott életre.

Előadásomban szeretném vizsgálni a lakóházak megjelenésére, minőségére, az életmódhoz való viszonyára tett reflexiókat a sajtó, és egyéb intézményi levelezések tükrében.

 

Eszik Veronika

„Szürke szörny, Fiume a neved” – a racionalizált városszövet keltette veszteség- és ellenérzések a 19. század végi horvát irodalomban

 

Fiume dualizmus kori növekedéstörténete sokat tárgyalt várostörténeti téma. Ritkábban kutatott az a folyamat, ahogyan ettől a látványos változástól széttöredezik a város építészeti stílusegysége, és szét a korábbi társadalmi és térbeli kapcsolatok. A változások nyomán fogant veszteségérzést rögzítő városkritikus diskurzus egyúttal a modernizációt általában sem látja üdvtörténetnek, és ez a látás kiélesedik, ha a haladás vezénylői „mások”, kívülről érkezők. Ezért a veszteség- és idegenségérzés gyakran a nacionalizmus nyelvén fogalmazódik bírálattá. Előadásomban a 19. század végi horvát irodalom ilyen városkritikus hangjait szeretném elemezni, Fiume példáján. A címben szereplő szürke szörny Antun Barac irodalomtörténész Fiume-ellenes kirohanásában olvasható, amely 1919-ben született, amikor a város nem mutatott hajlandóságot a jugoszláv államalakulathoz tartozáshoz. A szerző szemében ezért nincs igazi arca és valódi esztétikája sem. Az előadás ehhez hasonló, a város fizikai valóságát különböző értékrendszerek szerint megítélő irodalomból válogat.

 

Fazakas László

A fővárosi tudat kialakulása és hatása Kolozsváron a dualizmus korában

 

„Senki soha tán hivatalosan ki nem mondotta a száján, és semmi hivatalos írás ki nem hirdette, de Kolozsvár Erdély fővárosa száz és száz évek óta.” – írta Kós Károly utalva Kolozsvár kivételes, egyedi helyzetére. Ezek a hangzatos társítások teljesen megszokott, más nyelvekben is előszeretettel használt nyelvi sémáknak felelnek meg, melyeket térkonstrukciónak nevezünk. A térkonstrukciók elsősorban a mentális kép kirajzolódásában segítenek. Mindazonáltal nem mindegy, hogy ezeket milyen gyakorta használták, mennyire voltak elterjedve és milyen mértékben váltak a mindennapi kommunikáció szerves részévé. Ha ugyanis valamit folyamatosan a pozitív (de a negatívra is érvényes) értéktartományba eső jelzőkkel illettek, akkor az idővel a köztudatba vésődött és kész ténnyé vált – pláne akkor, ha a befogadó közönség hajlamos volt ezeket a valóság részeként értelmezni. A 19. századi Kolozsvár esetében pontosan ez történt. Az évtizedeken keresztül ismételgetett szókapcsolatok, melyek nemcsak helyi szinten, hanem széles körben ismert és használt toposzok voltak, mélyen a kolozsvári közgondolkodásba épültek. Különösen a fővárosi tudat kapott nagy hangsúlyt, ami gyakorlatilag a dualizmus kori Kolozsvár számára egyszerre jelentett terhet és ösztönzést. De leginkább egy örökös megfelelési kényszert, mely a városi élet minden területére kiterjedt. Így ezáltal hatással volt a kolozsváriak gondolkodására, identitására, valamint a település fejlődésének irányvonalára.

 

G. Etényi Nóra

Veduták, államelmélet és hosszú távú emlékezet ‒ Buda 1686-os ábrázolásain

A kora újkorban népszerű metszetes városábrázolások finoman kidolgozott szempontrendszerrel, sokrétűen közvetítették az adott politikai, gazdasági, kulturális központ identitását, státusát, összetartozás-tudatát. A város jellegzetes egyházi és világi épületeit kiemelő látképek, a közéleti tereket, védelmi lehetőségeket hangsúlyozó alaprajzok nemcsak nagyívű várostörténeti művekben, hanem a széles nyilvánosságnak készült, köztereken kitett röplapokon is közvetítették az összetett, érdemi információkat. Az Oszmán Birodalom ellen küzdő, három részre szakadt Magyar Királyság városairól - folyamatosan megújuló információkkal - nagy mennyiségű, standard városábrázolás jelent meg. Buda 1686-os visszafoglalásakor kiugróan sok, híres metszők és neves kiadók által közzétett, könnyen hozzáférhető, kiváló minőségű, művészi kvalitású városlátkép közvetítette a naprakész hadi és politikai híreken túl az egykori főváros történeti, gazdasági súlyát, a város egészének, s egyes épületeinek szimbolikus politikai jelentőségét, a korszakváltás élményét, a tradíció értékét, a megújulás szükségességét. Buda városábrázolásainak esztétikai minőségén tetten érhető a visszafoglaló hatalmak reprezentációs versengése, korszerű államelméleti normák ismerete és a hosszú távú emlékezet formálása igénye.

 

Gál Zsófia

Városformáló polgármesterek? Középítkezések Kolozsváron és Marosvásárhelyen Szvacsina Géza és Bernády György polgármesterek idején

 

A magyarországi városok dualizmus kori fejlődését gyakran egy-egy városvezető tevékenységéhez szokás kötni. Erdélyi szinten az erős karakterű Bernády György marosvásárhelyi polgármester városfejlesztésben játszott szerepe rajzolódik ki a legegyértelműbben, a bánsági Temesvár esetében pedig Telbisz Károly városvezetői tevékenységét szokás kiemelni. Ezzel szemben a regionális centrum szerepét betöltő Kolozsváron inkább az önkormányzati apparátus lendületének, s számos tevékeny értelmiséginek tudható be a város dinamikus fejlődése, mintsem a hosszú ideig regnáló Szvacsina Géza polgármesternek.

A kiegyezést követően a kedvező gazdasági konjunktúrának köszönhetően Erdély-szerte új közigazgatási, kulturális, oktatási intézmények, pénzintézetek és lakóházak épültek a Monarchia két fővárosában beváltnak tűnő építészeti programok mintájára. Előadásomban néhány fontosabb középülettípus programjának prizmáján keresztük vizsgálom a Kolozsvárra és Marosvásárhelyre jellemző politikai és kulturális törekvések építészetben való kivetülését Szvacsina Géza és Bernády György polgármesterségének idején.

 

Horváth Csaba

„Ez a város egy távoli bolygó” ‒ Budapest megjelenési formái a nyolcvanas évek magyar underground dalszövegeiben (URH, Kontroll Csoport, Európa Kiadó)

 

Az előadás azt vizsgálná, hogy a fent jelzett szubkultúra dalszövegeiben hogyan jelenik meg Budapest ismerős, gyakran referenciális utalásokkal teli helyként és hogyan veszi magára a későbbiekben egyre inkább az idegen tér, a Foucault-i heterotópia tulajdonságait. Az előadás azt igyekszik bemutatni, hogy Müller Péter Iván, Menyhárt Jenő, Kiss Tamás László, Víg Mihály és a többiek dalszövegei egyrészt természetesen olyan elődök városképét építik tovább, mint Bereményi Géza, másfelől megteremtik a létező városábrázolás „égi mását”: egy akkoriban Magyarországon nem létező, de Budapesten legalább elgondolható szabadság térré alakított képzetét, amely a korszakban politikai és nemzedéki hangulaton túlmutatva a létértelmezés lehetőségét is megteremtette.

 

Horváth Péter

Walter Benjamin párizsi városképe: az aura destrukciója mint traumatikus modern várostapasztalat

 

A városreprezentáció művészetelméleti diskurzusában különleges helyet foglal el Walter Benjamin párizsi városképe, amennyiben a 19. század fővárosát Baudelaire költészetének szentelt munkáiban tette városleírásainak tárgyává. A német esztéta kordiagnózisa szerint 1850 után a modernség a várostapasztalat strukturális átalakulását eredményezte, ennek líratörténeti fordulata tükröződik A romlás virágai (1857) kötetben, melyet Flaubert Bovarynéjával (1857) együtt az irodalmi modernitás korszaknyitányaként kanonizált az irodalomtörténet-írás. Benjamin értékelése szerint Baudelaire lírájának modernsége Párizs mint nagyváros és a benne nyüzsgő városi tömeg ábrázolásából származik. III. Napóleon idején ezt a nagyvárosi jelleget az ipari fényűzést hirdető passzázsok és a kószáló (flâneur) jelképezte. Amíg a kószáló beleveszett a tömeg kábulatába, Baudelaire a tömegben megélt magány kifejezésére alkotta meg a tömeg héroszaként felfogott modern szubjektumot. Előadásomban azt kívánom bemutatni, hogy a tömegélménnyel szembenálló traumatikus tapasztalat miként kölcsönzi Baudelaire lírájának azt a modern jelentést, melyet Benjamin a kultikus képet jellemző aura szétrombolásaként írt le.

 

Hörcher Eszter Éva

A zárt és nyitott terek összefüggései Tóth Krisztina prózai szövegeiben

 

Felvetésemben Tóth Krisztina prózai szövegeiben, regényében megjelenő városkonstrukciós megoldásokat emelem ki és vizsgálom annak egzisztenciális, lokális, történeti összefüggéseit. A perspektíva, mint építészeti és irodalomtudományi kulcsfogalom játszhat szerepet e koncepció körüljárásában.

Az Akvárium (2013) című regényében az emberi test, mint ház, befogadó és kitaszító, egyéni és kollektív élményrendszer jelenik meg. Ehhez rendelhető tágabb értelemben a város, mint táj, a nyílt tér (város, terület, utca) és a zárt tér (test) kettősségének tükrében. Itt érdekes és érdemes megfigyelni a Tóth-i szövegvilágnak, az ebben rejlő filozofikus, figyelemfelhívó, mediált viszonyrendszereket, és annak a különleges hangulatiságnak is a jelenlétét, mely a karaktereket, a valóság és fikció talaján egyaránt mozgatott személyeket, cselekményeket, eseményeket is áthatja. Az otthon és az otthontalanság, (ott)honosság kérdését is ezáltal továbbirányítja a Tóth-i szöveg, ontológiai elemek, a lokalitás, a helyi(ség), vagy a geográfiai különbségek problémáján keresztül is.

A városban, Tóth esetében Budapesten álló városrészek, utcák, terek nemcsak a szerző történetírói, emlékező és emlékeztető megoldásait foglalják magukba, de a recepció szempontjából is érdekesek: az olvasó számára mit ad a hely, hogyan idézhető fel a valóságában is ismert helyszín az olvasott szövegen keresztül (aki járt már ott, az tudja, milyen az ábrázolt környék, ismeri a szagokat, látványokat, van egy szubjektív benyomása), illetve hogyan adható mindez át olyan olvasónak, aki nem tapasztalta még meg ezt közvetlen közelségében, de olvas róla a novellában, regényben, és elképzeli azt. Tehát a városkép egyben tapasztalati kettősséget is ad.

 

Hörcher Ferenc

A város-fogalom jelentései a politikai filozófiai diskurzusban

 

A város a nyugati politikai filozófia egyik legrégebbi fogalma. A polis, urbs, civitas szavak mind a városra utalnak, persze más-más szempontból tekintve rá. Általánosítva azt mondhatjuk, hogy a politikai filozófia számára a város az az elemi politikai közösség, amely meghatározza a politikai filozófia kereteit. A város ily módon az állam, vagyis a modernitás alapvetői politikai egységének szinonimájaként is szolgált sokáig.

Az előadás során két olyan témát szeretnék röviden érinteni, amelyben „a város” fogalma erős, egyben szimbolikus, politikai filozófiai tartalommal telítődik. Az első a Jeruzsálem, Athén, Róma hármas, amely visszatérő témája a politikai filozófiának. Jeruzsálem és Athén fontos szerepet töltött be Leo Strauss 20. századi politikai filozófus gondolkodásában is, mint egymás ellentétei. De mi a szimbolikus jelentése e városoknak, ha Rómát is bekapcsoljuk gondolkodásunkba?

A másik téma, amit az előadás érinteni szándékozik, Ágoston híres megkülönböztetése, az Isten városa és a földi város fogalompárja. Hogy a teológiai fogalmak milyen fontosak a politikai filozófiai diskurzusban, azt legalább Carl Schmitt óta tudjuk. Ám az előadás erősebb tézis mellett száll síkra: azt szeretné igazolni, hogy a politikai filozófiában Ágoston (és Platón) nyomán a realista politikai képet mindig is kiegészítette egy normatív dimenzió, amely a város tökéletes, ideális változatát kereste, ezzel biztosítva támpontot az esendő politikai realitások kritikájára.

 

Kalmár Miklós

A pusztulás traumája, az újjáépítés reménye

 

1945 tavaszán Budapest romokban hevert. A városlakók közvetlen tapasztalatairól leírások sokasága számolt be. Többségük nem egyszerűen regisztrálta a pusztulást, hanem a közösség, sőt az egész ország szemszögéből értelmezte is. A felrobbantott hidak látványa nem egy esteben a németbarát politikával való végérvényes leszámolás szimbólumává vált. A megnyilatkozásokban az újjáépítés jelszava az élni akarás kifejezésévé emelkedett: vonatkozott épületek, városrészek felépítésére és a szellemi, erkölcsi megújulásra egyaránt. Az építészek egy szabadabb jövő megteremtése érdekében vállalkoztak történelmi jelentőségű feladatra. A pusztulást látva abban bíztak, hogy Budapest modern nagyvárossá történő újjáépítésének útjából elhárultak az akadályok. A városlakók, a város önazonosságának biztosítása érdekében lefektették a múlttal való kontinuitás megteremtésének, az épített örökség megőrzésének a modernizmus célkitűzéseivel és etikájával összeegyeztethető elveit. Az átfogó városrendezés terve hamarosan illúziónak minősült. A modernizmus iránt elkötelezett, demokratikus érzelmű építészek érvényesülési lehetősége pedig egyre inkább a kommunista hatalomhoz való alkalmazkodás mértkétől vált függővé.

 

Kovács Eszter

„Egymást érő városok”: a holland politikai táj Diderot gondolkodásában

 

Ha elmerülünk Diderot 1770-es évekbeli politikai írásaiban, szembeötlő kontraszt a város teljes hiánya az oroszországi útjához kapcsolódó szövegekben. „Szentpétervár csupán az udvar” – írja Diderot Madame Neckernek egyik híres levelében, Moszkvába pedig soha nem jut el. A város azonban kiemelt szerepet kap a Hollandiai utazásban (1773–1774): a holland városok a politikai táj fő elemei és egyben az Egyesült Tartományok politikai sikerének bizonyítéka.

Diderot mindamellett legkevésbé sem “városnéző” gondolkodó. Saját tapasztalatát két hely, szülővárosa, a zord időjárású és melankolikus Langres, valamint a szellemileg pezsgő Párizs határozta meg, ahonnan egyetlen hosszabb utazása kivételével nem is szívesen mozdult ki. Mégis a város köré épülnek az életmű ezen szakaszában a monarchiát és a köztársaságot összevető fejtegetések. Diderot Montesquieu elméletével is szembekerül, és Hollandiában járva A törvények szelleméről nagy témáit – kereskedelem, arisztokrácia, köztársaság – járja körül újra.

Előadásom célja a hollandiai városi tapasztalat és az általános érvényű politikai gondolatok egymásra vetítése az Enciklopédia munkálatai utáni és A két India története előtti pályaszakaszban.

 

Kovács Gábor

A Gép és a Kert – a metropolis és a regionális város Lewis Mumford gondolatvilágában

 

Lewis Mumford (1895-1990) a 20. századi amerikai kultúrkritika első nemzedékének legkiemelkedőbb alakja. Tevékenysége nemigen szorítható be egyetlenegy érdeklődési vagy tevékenységi körre: kultúr- és történetfilozófia, szociológiai, ökológia, irodalomkritika, művészettörténet, építészettörténet, várostörténet és várostervezés. Ez a zavarba ejtő sokszínűség egy sajátos szerepfelfogás következménye volt: magát olyan generalistaként definiálta, akit – szemben a magát valamilyen szűk területre korlátozó specialistával – a valóság egésze érdekel. Ha összességében jellemezni akarjuk a működését, akkor azt mondhatjuk, hogy az egyik fő törekvése az ökológiai érzékenységű kultúrkritika eszméinek és látásmódjának az átültetése a várostervezés területére. Egyik vezető személyisége és teoretikusa volt az 1923-ban alapított Amerikai Regionális Tervezési Szövetségnek, amely kidolgozta a regionális város gondolatára alapozott alternatív urbanizáció teóriáját; ezt próbálták meg átültetni a gyakorlatba. Az elgondolás középpontjában a metropolisz és a regionális város szembeállítása volt. Mumford számára a fő orientációs pontokat két várostervező jelentette: a skót Patrick Geddes (1854-1932), illetve az angol Ebenezer Howard (1850-1928), a kertváros mozgalom atyja. A tervezett előadás Mumford teóriájának a kultúrkritika és várostervezés találkozási pontjaira összpontosító kritikai rekonstrukciója.

 

Kovács Katalin

A XVIII. századi Párizs arcai Louis-Sébastien Mercier Tableau de Paris című műve alapján

 

Előadásomban nem Baudelaire, Balzac, Hugo vagy Zola – a magyar olvasók számára is jól ismert – Párizs-képének bemutatásával foglalkozom, hanem egy olyan francia író városképét vázolom fel, aki időben megelőzte őket és hatással volt rájuk. Louis-Sébastien Mercier műve, az 1781 és 1788 között megjelent, 12 kötetes Tableau de Paris [Párizs képe] alapján a francia főváros irodalmi (és esztétikai) megjelenítését szándékozom szemléltetni. Mercier nem a város utcáinak, épületeinek, látványosságainak topografikus leírását nyújtja, hanem a francia főváros „erkölcsi arculatát”, lakóinak szellemét – és jellemét – tárja fel. A szerző sajátos műfajú, nem-kronologikus krónikájában a változatos témák véletlenszerűen, látszólag mindenféle rendező elv nélkül követik egymást. A városkép-töredékek elemzése során hangsúlyozom az érzéki benyomások (elsősorban a hangok és a szagok) szerepét, amelyek erősen impresszionista színezetet kölcsönöznek Mercier leírásának. A pittoreszk esztétikája mögött azonban morálfilozófiai szempontok húzódnak meg: a francia író művéből érzékletesen rajzolódik ki a forradalom előtti Párizs képe.

 

Körmendy Imre

Gondolatok a városról ‒ "A város mi vagyunk"

 

A városok a társadalom lenyomatai, annak tükrei. Rendezettségükből vagy éppen töredékes voltukból, harmóniájukból meg tökéletlenségünkből következtethetünk a város történetére, lakóinak ‒ polgárainak a világról vallott nézeteire. Irodalmi idézetek jeles gondolkodóktól, némi településtervezői reflexióval. Miként látja a várost Illyés Gyula, Márai Sándor, Szerb Antal, Pilinszky János, Hamvas Béla, Szabó Magda, Granasztói Pál, Forgács Éva, Simone Weil, Chiara Lubich, Batár Attila, Lázár Ervin és mások.

 

Kusper Judit

A városok identitása. Imaginárius terek mint az önazonosság kódjai Szabó Magda regényeiben

 

Szabó Magda Debrecen-fogalma, a regényeiben és drámáiban kibontakozó városkép a 20. század magyar irodalmának sajátos térpoétikáját kínálja az olvasónak. Mind az épített város, mind annak belső terei komplex imaginárius világgá állnak össze, mely lehetővé teszi az e tereken belül bolyongó hősök számára egyrészt menedékek, másrészt szimbolikus értelemvilágok kialakítását. A Régimódi történet és az Ókút Debrecen-toposzai mellett megjelenik az Abigél belsővé (iskolává) tett Debrecen-képe, de hasonló allegorikus mozgásokat figyelhetünk meg Az ajtó zárt világaiban vagy éppen A pillanat antik tablóvá szélesített város- (épület-, palota- stb.) panorámájában is. Előadásomban e város- és térfogalmak önálló identitásként való olvasatára teszek kísérletet.

 

Maksa Gyula

A város képregényes megjelenítései. Frankofón példák

 

A képregénymédia frankofón kulturális változata, a bande dessinée esetében a város esztétikai és politikai dimenzióinak megjelenítése számos kérdéskört érint képregény és építészet kapcsolatától a képregényes médiavárosok témáján át a kultúraközi helyzetekben létrehozott város-megjelenítések képregényföldrajzi és populáris geopolitikai problematikájáig. Az utóbbi jelentőségét azok a francia nyelvterületen meghatározó kortárs grafikus regények is jelzik, amelyeknek már a címében is városnevek szerepelnek, és amelyek többnyire, bár nem kizárólag az önéletrajzolások, képregényriportok, expat-képregények körébe tartoznak. Marguerite Abouet, Riad Sattouf, Zeina Abirached, Guy Delisle vagy Benjamin Reiss grafikus regényeiben a városábrázolás mikéntje összefügg a kultúraköziség tapasztalatával való szembesüléssel is.

 

Mester Béla

Agora vagy közpark? A 19. századi Magyarország urbanisztikai dilemmája

 

A 19. századi magyar politikai eszmetörténet egyik újdonsága egy új jelenség, a tömegdemonstráció felbukkanása; melyek közül a legnagyobbakat az 1848-as forradalom idején szervezték; majd ezt követően, a század második felében a tömegmegmozdulás a magyar politikai élet állandósult elemévé vált. Ezeknek a demonstrációknak a története, szerepe és eszmetörténeti háttere többnyire ismert a magyar történetírásban, viszont kölcsönhatásuk az általuk használt közterekkel és ennek révén összefüggésük ugyanannak a korszaknak az urbanisztikai diskurzusával már gyéren kutatott terület. A készülő előadás a magyar politikai eszmetörténet és a 19. századi közterek kulturális használatának az összefüggését állítja előtérbe. A tervezett írás hipotézise szerint rejtett feszültség figyelhető meg a köztereknek a politikai cselekvés agoráiként és a felüdülést szolgáló közkertként való használata között. Ennek legbeszédesebb példája a Nemzeti Múzeum előtti köztér átalakulása a politikai demonstrációk színhelyéül szolgáló nyílt térből a mai kerítéssel övezett, a pihenést szolgáló Múzeumkertté.

 

 Óbis Hajnalka

Pusztuló városok és épülő város Augustinus De civitate Dei című művében

 

Augustinus kora a Római Birodalom hanyatlásának, a barbár invázióknak az időszaka, amelyben a kortársakat megrendítette az az esemény, amikor Kr.e 410-ben Rómát, az urbs aeterna-t feldúlták és kifosztották Alarik gót csapatai. Ez az esemény indította a hippói püspököt arra, hogy Isten városáról címmel megírja történetfilozófiai művét, keresztény nézőpontból értelmezve benne a római múltat, saját korát és kifejtve a jövőről vallott elképzeléseit is. Véleménye szerint a civitas lényege nem a falakkal, épületekkel azonosítható, földrajzilag nem helyhez kötött, hanem a várost valójában polgárainak közössége jelenti és lényegét pedig az, hogy ez a közösség azonos értékekben osztozik. Saját kora pusztuló és ostromlott városaival szemben egy szellemi építkezést fogalmaz meg, melynek célja, hogy az Égi Város polgáraivá váljanak a keresztény hívek. Az előadásomhoz illusztrációként a De civitate Dei kéziratainak azon miniatúráit használom, amelyeken a földi városok (Róma, Hippo, Carthago) és az Égi Város ábrázolásai jelennek meg városfalakkal, tornyokkal, palotákkal, polgárokkal vagy az ég felhői között feltűnő város-vízióként.

 

Pilkhoffer Mónika

Tervpályázati visszaélések a dualizmus korának városépítészetében

 

Az építészeti tervpályázat demokratikus eszméje a felvilágosodás korában született meg azzal a céllal, hogy egy adott épület a legmegfelelőbb terv alapján épülhessen meg, lehetőséget biztosítva egyben a legjobb tervet készítő építész érvényesülésére. A századforduló időszakára – főleg a nagyobb középületek esetében – megszaporodtak a hazai pályázatok, és ezzel együtt a problémák is. A tervpályázat eredményeképpen emelt épületek magukon viselik a megalkotásukban szerepet játszó személyek közötti viszonyt, amely kapcsolatoknak sokszor nagyobb szerepük volt a nyertes mű kiválasztásában, mint a terv építészeti kvalitásainak vagy a városépítészeti szempontoknak. Előadásomban olyan „műépítészeti panamákról” lesz szó, amelyek során építésztársak, „városatyák”, olykor pedig miniszterek avatkoztak bele a versenybe, kérdésessé téve annak tisztaságát. Erre sokféle lehetőség adódott: a pályázat titkosságának megsértésétől az építési programon keresztül a zsűri összetételéig. A szabálytalanságok, a lobbi és a korrupció nemcsak azt eredményezte, hogy a tervpályázat nem érte el a célját, de alapvető szerepet játszott a dualizmus kori városkép alakításában is.

 

Smrcz Ádám

A városok ontológiájának tétje a város, mint politikai közösség szempontjából

 

Azt a különbséget, mely urbs és a civitas szavak jelentésmezői között érhető tetten Numa Denis Fustel De Coulanges tematizálta elsőként: ennek értelmében a civitas (cité, city) „családok és törzsek vallási és politikai gyülekezését [association]” jelölte, míg az urbs (ville, town) azt helyet jelölte, ahol ez a gyülekezés megvalósulhat (La Cité Antique 1864, 166). A neves francia történész állítása szerint a fenti distinkció meghatározó volt az antikoknak a város mibenlétéről való gondolkodása tekintetében, újabb kutatások azonban arra is rávilágítottak, hogy az urbs és a civitas fogalmainak különállóságát a (kora) modern filozófia sem tévesztette szem elől (Hörcher, The Political Philosophy of the City 2021, 6‒11).

Tervezett előadásomban ezért ugyanennek a gondolatnak egy másik aspektusát kívánom körüljárni: azt, hogy az urbs nem csupán distinkt fogalom volt a civitashoz képest, hanem előfeltétele volt az utóbbinak. Ez az állítás részben magától értetődő, részben azonban egy fontos problémára is rávilágíthat: arra, hogy a város fizikai minősége nagyban képes befolyásolni a falai közt létrejövő „vallási és politikai gyülekezés” minőségét. Ennek bemutatása végett pedig két elméletalkotó munkáira támaszkodom majd. Egyrészt a 19. századi várostervező, Camillo Sitte elgondolásait idézem fel, aki amiatt bírálta (főleg reneszánsz kori és klasszicista) építészelődeit, mert meglátása szerint azok túlságosan is mereven igyekeztek megfelelni Vitruvius elvárásainak, ennek következtében pedig a névleg antik mintákat követő utcáik és tereik valójában mégsem a tényleges antik mintákat követték. Sitte elsődleges kifogása ezekkel szemben nem is az volt, hogy a múltat megtévesztő módokon reprezentálják, hanem, hogy az ekképpen létrejövő terek nem lesznek képesek megfelelő ellátni mindazon funkciókat, amiket egy kevésbé szabályos vonalakat követő, de mégis jól működő város terei látnak el. A „sola scriptura”-elv alkalmazása tehát a várostervezésben is komoly társadalmi költségekkel jár Sitte szerint.

Előadásom második részében ezen társadalmi költségeknek egyfajta „logikai végpontjaként” térek rá a nem-helyek Marc Augé-féle elgondolására. A nem-hely kifejezés olyan tereket jelöl, melyek legfeljebb az emberek keresztülhaladását hivatottak megkönnyíteni (mint például a repterek, bevásárlóközpontok stb.), arra azonban nem alkalmasak, hogy az emberek társas lényekként viselkedjenek ott (Augé empirikus adatokra támaszkodva mutatta ki például azt, hogy az emberek kisebb valószínűséggel nyújtanak segítséget egymásnak ezekben a terekben stb.). Állításom szerint a fenti két elméletnek az antik és kora modern republikánus városkoncepciókkal való kontrasztba állítása alátámaszthatja azt a sejtésünket, miszerint az épített környezet (urbs) minősége döntő mértékben lehet képes befolyásolni a város, mint civitas minőségét.

 

Széchenyi Ágnes

Városiasság, falusiasság

 

Az 1900-as évek elejétől szembeötlő mértékben jelentkeznek az írók olyan művekkel, amelyekben a változások és a városi lét szerkezete és lelki konfliktusai adják a legfőbb témát, vagy legalábbis a mű hátterét. A városiasság szempontját Ignotus vezette be a századelő irodalmi gondolkodásába. 1892-ben egy bírálatában A Hétben kérdőjelezte meg a nép-nemzeti irodalom korszerűségét. Ugyanott, 1897-ben cikket írt A falu s a város címmel, amelyben Beöthy Zsoltnak egy fiatal költő kötetéhez írt előszavát bírálja. Beöthy ugyanis megdicsért egy valójában tehetségtelen költőt csak azért, mert fiatalos „falusiasságot” olvasott ki soraiból. Ignotus cikkében a város kulturális termékeinek esztétikumára hívja fel a figyelmet, meglehetős szarkazmussal. Iróniája ugyanis épp egy olyan emberre, Beöthy Zsoltra irányul, aki maga is lelkes fogyasztója ezeknek a termékeknek (és ráadásul fiában, a színigazgató Beöthy Lászlóban az urbánus nemzedék egyik jelentős kapitalista képviselőjét látjuk 1898-tól kezdődően). Előadásom erről a pontról indulva vizsgálná a városi életformával járó lelki komplikációkat tematizáló regényeket, miközben az elméleti hátteret Georg Simmel A nagyváros és a szellemi élet (1903) című kritikus elemzése, valamint Walter Benjamin tanulmányai adják.

 

Szijártó Zsolt

A berlini magyar kulturális örökség

 

Az előadás keretét egy olyan klasszikus örökség-kutatás jelenti, mely a Berlinben élő magyarok kulturális örökségét, speciális tudásait, a városi közegre (a társadalomra, a kultúrára, a mindennapi életre) gyakorolt hatását tértékezi fel, gyűjti össze és archiválja.  Ez a kulturális örökség szorosan kapcsolódik a hagyományos „magas” művészet, tudomány meghatározott területéhez: Berlin egyszerre volt fontos inspirációs forrás, életük és alkotótevékenységük egy-egy korszakának döntő jelentőségű helyszíne magyar képzőművészek, zenészek, irodalmárok, filmesek, tudósok generációi számára. Ugyanakkor a berlini magyar kulturális örökség nem korlátozódik a kulturális-művészeti-tudományos elit tevékenységére. A Berlinben élő magyarok különböző generációs csoportjai szervesen részt vettek (és vesznek) a városi társadalom mindennapi életében. Speciális tudásokra, sajátos ismeretekre tettek szert a többségi társadalommal folytatott különböző interakciók során, s ez a „kívülről” érkező, a lokális társadalmi-kulturális adottságokra, meghatározottságokra rácsodálkozó tekintet érdekes és releváns lehet a város többi lakója számára. Az előadás során e kulturális örökség néhány elemét mutatom be.

 

Tóth Kálmán

A város mint a csiszoltság színtere Kis János szuperintendens Emlékezései életéből című művében

 

A mára nagyrészt elfeledett író, költő és evangélikus szuperintendens Kis János (1770‒1846), az MTA rendes tagja kora irodalmi és szellemi életének meghatározó alakjai közé tartozott. Idős korában írt Emlékezései a korszak kutatói számára interdiszciplináris forrásértékkel rendelkező autobiografikus műnek tekinthető, melyben fontos szerephez jut a vidéki, paraszti környezetben töltött gyermekkorból továbbtanulás céljából városi környezetbe kerülésének ábrázolása. A soproni líceumban töltött diákévek során elsajátított műveltség az emlékező Kis nézőpontjából elválaszthatatlan a városi tértől, mely a klasszikus antikvitástól kezdve az urbanitas, a magas műveltség és kifinomultság színterének tekinthető a humanizmus diskurzusában. A skót felvilágosodás hatását is magán viselő, hazánkba főként német közvetítéssel átkerült beszédmód, a csiszoltság (csinosodás, politeness) nyelve fontos szerepet tölt be Kis János kultúraértelmezésében, mely a városi létet egyértelműen az emberi műveltség fejlődésének magasabb stádiumának tekintette, mint a nyers és bárdolatlan vidékit. Előadásomban a csiszoltság ezen beszédmódjának nyelvi alakzatait vizsgálom meg Kis Emlékezéseinek első közleményében, bemutatva a városi lét kulturális identitásformáló szerepét a Sopronban, Göttingenben, Jenában, majd Győrben töltött évek retrospektív ábrázolásában.

 

Tüskés Anna

Balázs Ákos a budapesti és tiszapócsi (polgári) flâneur Rab Gusztáv Utazás az ismeretlenbe című regényében

 

Az elbeszélés ideje az 1951. június 8-tól 1952. június közepéig tartó egy éves időszakot fogja át. A cselekmény kiindulópontja, hogy a főhőst, az ötvennyolc éves Balázs Ákost, volt abaújkéri birtokost és kormányfőtanácsost kitelepítik budapesti házából Tiszapócsra, ahova csak néhány bútort és a kutyáját viheti magával. A mű a realista korregény típusához sorolható. A cselekmény menete egyenes vonalú, az elbeszélés három könyvre tagolódik. A Budapest című első, rövid könyv két hét történéseit beszéli el: Balázs Ákos budapesti otthonában várja a kitelepítési végzést, séta közben elbúcsúzik Budapest belvárosától, átgondolja, melyik bútort viszi magával, s melyiket kinél helyezi el, végül elutazik a kijelölt kényszerlakhelyre. A Tiszapócs című második, igen terjedelmes könyv egy év különféle viszontagságait beszéli el, a kitelepítettek faluba való megérkezésétől a főhős Katinszky Jusztinával való eljegyzéséig. A Menton című harmadik, ugyancsak rövid könyv ismét két hét eseményeit beszéli el: a főhős haldoklását, valamint a halál okát megállapító boncolást.

 

Újvári Dorottya

Teleki Andor városai

 

Eric Gordon szerint a városokról alkotott elképzeléseink, valamint a városi térhez való viszonyulásaink alapvetően változtatták meg a 19. században kialakuló új médiumok – főként a fényképezés és a filmezés. Mindezek hatása napjainkban is releváns, sőt, kiegészült, hiszen 1839-től több millió városkép jött létre világszerte, s ezekből egyre több hozzáférhető. A fényképarchívumok és -gyűjtemények keltette zajban azonban ugyanúgy eltévedhetünk, mint egy városban. Éppen ezért, előadásomban a Kolozsváron született Teleki Andort (1902–1978) hívom vezetőnek, akinek négy fényképalbuma, amelyek címei is a terekhez kötődnek (Erdély – Athén, Párizs) európai és afrikai városokba irányít el. A két világháború közötti időszakban készült fotók a magas rangú diplomata látásmódját közvetítik élet- és városképeken keresztül. Bemutatómban kontextualizálom az albumok és a gyűjtés kapcsolatát (ugyanis Teleki Andor Argentínába való emigrációja után műgyűjtéssel is foglalkozott), valamint Teleki városfényképészi attitűdjét, összehasonlítva fotóit a korszakban készült más városképekkel is.

 

Váraljai Anna

Urbanizációs víziók, koncepciók retorikái a harmincas évek szegedi városépítészetében

 

Előadásomban az 1930-as évek szegedi városépítészetéhez, urbanizációs törekvéseihez kapcsolódó retorikákat mutatom be, rávilágítva arra, hogy melyik maradt filozófia, melyik valósult meg, melyik került leginkább előtérbe, illetve milyen volt azok egymáshoz való viszonya. A kutatási területemül megjelölt, Pálfy-Budinszky Endre főmérnöksége alatti évtized alkalmas arra, hogy rámutassunk a világképek, ideológiák és építészeti irányelvek által meghatározott hangok sokféleségére. A különféle építészetpolitikai retorikákat egy-egy jellemző képviselőjük írásával szemléltetem: a női emancipációs törekvését Várnay Marianne, a neonacionalistát Klebelsberg Kúnó, a lélektani megközelítésűt Pálfy-Budinszky Endre, az antiszemitát Endre László, a szocialistát pedig a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának írásain keresztül.

 

Vesztróczy Zsolt

A sokarcú város ‒ Pozsony képe Jókai Mór munkáiban

 

Pozsony, a maga változatos múltjával nemcsak Magyarország történetében játszott fontos szerepet, hanem számos írót és költőt is megihletett, mint például Jókai Mórt. Az 1830-as években itt tanuló íróra a város egy életre szóló hatást gyakorolt, így nem véletlen, hogy Pozsony később különféle formában, de gyakran bukkant fel az író különféle munkáiban. Volt az ország nyugati védőbástyája, fővárosa, a diéták városa és Bécs elővédje. Előadásomban Pozsonynak ezt a sokarcúságát kívánom bemutatni Jókai művein keresztül.

 

Visy Beatrix

Város, fénykép, emlékezet Lengyel Péter életművében

 

Lengyel Péter prózájában a korai novelláktól kezdve kiemelt szerepet kap Budapest (Újlak), fiatal alakjai (flâneur) benne kódorognak, utaznak (villamosokon tujáznak). A Mellékszereplők című kisregényben a belváros a nemzedéki emlékezet közege, a Cseréptörésben még nagyobb téttel bírnak a város egyes pontjai, utcái, az emlékezet helyeivé (Les lieux de Mémoires) válnak, mivel a főszereplő saját múltját keresi a történelmi amnézia, a múlt „hivatalos” elhallgatásának évtizedeiben. A szereplők múltra irányuló nyomozásának fontos elemei az elbeszélés menetébe illesztett fényképek, melyeknek jelenléte fénykép és valóság, fénykép és emlékezet kérdéseit is rendre színre viszik. Lengyel Macskakő című regénye két történetszálon futó, két korszakot ütköztető Budapest-regény. A 19-20. század fordulóján épülő és virágzó főváros egy bűnügyi nyomozásnak szolgál helyszínéül, a kollektív emlékezet által virágkorként „megőrzött” időszak az 1980-as évek elkopott, elsorvasztott Budapestjével szemben kap reprezentációt, s a kontrasztok megrajzolásához az elbeszélő az ideológiai alapon megváltoztatott, lecserélt utcanevek komparatív „játékát” is beveti.